Magyarországi magyar vagyok
Ne legyen megütközést keltő, ha valaki magyar magyarnak tartja, érzi magát, nem divatból, nem ideológiából, nem előnyszerzésből, hanem zsigeri megélés okán. Legyen ez olyan természetes, amilyennek lennie kellene, de ne úgy legyen természetes, hogy észre sem vesszük. Ezek a gondolatok akkor fogalmazódtak meg bennem, amikor számos esetben Magyarországon élő nemzetiségekkel találkoztam és megérintett ősi, alap identitásuk megőrzésére tett erőfeszítésük. Vannak, akik kiemelten tartják „eredeti” hovatartozásukat.
Vannak, akik „két szívűek” és vannak, akiknél már csak homályosan dereng a régiségben az ősi föld, de egyben hasonlóak, nem kizárólagos magyarsággal bírnak. Ahogy nekik, úgy nekünk is engedtessék meg, hogy egy kicsivel nagyobb érzelmet engedjünk meg magunknak mi „csak” magyarok a magyarság iránt, mint bárki más iránt és ne csak akkor, ha olimpiát nyer valamelyik honfitársunk. Én úgy érzem, mint általában, ebben a témában is átestünk a ló túloldalára. Annyira együtt kell éreznünk mindenki mással, annyira azonosulni mindenki más szenvedésével, hogy mi lassan teljesen eltűnünk a képletből. Már hallom is hát ki a magyar, hiszen itt mindenki keveredett mindenkivel. Ne magyarkodj! Én szeretném, ha átmenne a gondolat és érzelem, amire gondolok, és aminek hiánya engem zavar. Nem más nációk ellen írok, hanem magunkért. Mindenkinek a saját gyökerét kell tiszteletben tartania és arra büszkének lennie. Tudom, hogy olyan magyar család nincs akiben, ha több nem is, de egy-két más nemzetiségű családtag nem került be. Gondolom ez szinte minden nemzetre igaz, egy-két földrajzi periférián élő népet kivéve. Mai globális világunkban, pedig fokozottan igaz. Szerintem Szent István sem azt írta Imrének, hogy legyél befogadó, mert ezzel gazdagítod hazánkat, de ne emlegesd, hogy magyar vagy, mert akkor megsértődnek. Egy nemzetiségi előadáson voltam, az előadó, így mutatkozott be: „magyarországi német vagyok az anyukám magyar nemzetiségű beházasodott a családunkba”. Nekem ez rosszul esett, azzal együtt, hogy kifejezetten szimpatikus volt az előadó és a legkisebb bántó szándék nem volt a mondandójában. Számomra úgy lett volna az igazi, ha azt mondja édesapám német származású édesanyám magyar. / Hozzátéve azt, hogy nagyon sok más nemzetiségű nagyobb magyar volt, van és lesz, mint a született magyar./ Egyén függő, hogy ki mit tart értéknek, s főleg kiemelt értéknek, s ez elsősorban a családból ered. Nagyon fontos lenne azt megérteni, hogy a magyarság nem divat, nem aktuális állapot szerinti, nem adott politikai, gazdasági jólét kérdése, hanem elkötelezettség a nemzet iránt. Ezek nem nagy szavak, mert ledegradálták az idők folyamán, hanem tisztelet minden ősünk előtt, akik nélkül most nem tudnánk dönteni semmiről, mert nem lenne kiindulási alap. Egyik arisztokrata család fejétől kérdezték, aki külföldön él, hogy a fiai nem jönnek haza? Válasz: ha van üzlet igen, ha nem, nem. No komment. Aki úgy értékeli kis írásomat, hogy más nemzetiségeket, vagy bármely kisebbséget sért, az sajnos nem vitapartner, mert nem érti, mit akarok kifejezni. Egyszerűen rosszul esik, hogy egyre inkább pejoratív, ha valaki kimondja: én magyar, „csak magyar” vagyok. (szeretnék teljesen elvonatkoztatni a politikától, amit írok abszolút ideológia mentes, személyes, magánemberi) Az esetek többségében ezt magyarkodásnak veszik a tolerancia, kollektív együttérzés hiányának. Külföldiek korrekt kritikáit rólunk egyetemlegesen eltudom fogadni, mert az eszkimók valóban jobban tűrik nálunk a hideget, a maszájok a meleget. A vikingek magasabbak nálunk, a japánok szorgalmasabbak az ausztrálok jobban használják a bumerángot a nepáliak jobban bírják a magasságot a németek szabálykövetőbbek és takarékosabbak a luxemburgiak pedig sokkal gazdagabbak nálunk. A pozitív, túlzó diszkrimináció ugyanannyira káros, mint a negatív. Itthon, amit egyelőre még mindig Magyarországnak hívunk, legyen legalább annyi becsülete a magyar magyarnak, mint bárki másnak. Nem genetikáról van szó, de rosszul esik, amikor mindig ki van hangsúlyozva olyan, hogy magyar nincs, aki pedig annak tudja, érzi magát az egy magyarkodó, soviniszta, nacionalista a súlyosabb jelzőket nem írom le. Én magyarnak érzem, tartom magam és ezt nem szégyellem. Mindenkit sajnálok, akit jogtalan, még fontosabb, igazságtalan bántás, megkülönböztetés ér, ért hazánkban, de azt kikérem magamnak, hogy le kellejen tagadnom identitásomat, mert az már önmagában sértő lehet valakinek. Nem hozok példákat, de aki érti, miről beszélek, az úgy is tudja, aki pedig nem, azt semmivel sem tudom meggyőzni, így nincs is szándékomban. A magyar történelem ismeretében, ha csak azt nézem, hogy 1241-1720 között a magyar magyar népesség milyen arányban pusztult és ennek okán különböző indíttatásból mennyi más identitású népesség érkezett hazánkba, akkor nem meglepő a mai helyzet. Én becsülöm és tisztelem azokat az embereket, akik nem felejtik és megtartják eredeti identitásukat, ápolják hagyományaikat, mert én is ezt teszem. Tény, hogy Szent István óta a Kárpát-medencében folyamatosan fogy a magyar, ezt magyarként megélni nagyon rossz érzés. Szerintem ezt a tényt ugyanúgy el kell fogadni, mint számos más nációnak bajait, meghurcolását és egyéb sérelmeit, mert bizony nekünk is van. Nem csak Trianon. Nyilván az egy olyan csomópont, ami a legszemléletesebben mutatja helyzetünket Európában. Úgy lettünk beállítva, hogy mi itt csak basáskodtunk, mindent és mindenkit elnyomtunk, élveztük az életet és minden más nemzetiség csak szenvedett alattunk, főleg úgy, hogy mi csak betolakodók vagyunk. Mindenki más előbb volt itt és mi mindent csak átvettünk, elvettünk és semmi önálló alkotás, teremtés nem származik tőlünk. Érdekes, hogy a Kárpát hazát járva, több mint 100 év után is alkotásaink ezrével találkozunk, pedig nagyüzemileg bontották, irtották mindazt, ami a magyar kultúrára emlékezetetett. A legújabb archeogenetikai kutatások szerint az alapnépességünk legalább 3000 éve él itt a Kárpát-medencében és csak kisebb számú vezető réteg jött keletről az utóbbi 1000-1500 évben. Mikortól hívjuk magunkat magyarnak, ez kérdés. Ha az Árpádok törzséből a Megyer, Megyeri, Magyariból alakult ki mai népnevünk, akkor valóban a IX. század második fele a mai értelemben használt magyarság kiindulópontja.
Konklúzióként az írhatom, hogy nem magyarkodó, de magyar szívű emberként, aki hibáinkat is látja, de mivel annak született ezzel tud azonosulni, mely áldás és átok is egyben. Magyarországi magyarnak lenni ugyanolyan becsületet és tiszteletet érdemlő státusz, mint magyarországi németnek, szerbnek stb. Ami velünk történt az megtörtént nem kell hánytorgatni, elegánsan, nagyvonalúan bele kell nyugodni. Elődeink minden erényével és hibájával azok lettünk, akik vagyunk. Lehet kritizálni, hogy összeférhetetlen, hogy megalkuvó, hogy következetlen, hogy rendetlen, hogy szalmaláng, de ahogy a savanyú citrom is a mi narancsunk úgy a rossz tulajdonságaink is a miénk a jó tulajdonságainkat pedig nem sorolom, mert abba úgyis belekötnek, akik nem szeretnek minket!
Minden jóravaló, jószándékú ember mellett, Isten Áldja a magyarországi magyarokat!
Elődeink munkájának, emlékének megbecsülése kötelességünk!
Veszprém -Ják
2025. november 22.
Szelestey P. Attila