Kedves Tengerentúli Rokonaink!

Az Istenhit és én

Gondolatok a Magyar zarándokútról

Sokkalta hiúbb és korlátoltabb voltam annál, világ életemben, minthogy bármit befogadjak kívülről, amit én, rám erőltetett kényszerként éltem meg. A Mária Terézia által létrehozott iskolarendszer, mely birodalmi alkatrészeket gyárt, sablon előre gyártott elemekből az önálló gondolkodást, ha nem is tiltja, de nem szereti, s így van ez máig. Ez nem lázadás részemről, csak állapot. Így vagyok az Isten hittel is. Vallom, a hagyományszerű vallásosságba, bele kell születni. Nem kiérdemelt, -kapott, szokásjog alapján. Az Isten hit röviden azt jelenti, hogy elfogadod, nem te vagy a világ közepe, ahogyan elfogadták azt, hogy nem a föld körül forog a nap, hanem fordítva.

Az ilyen típusú embernek, mint én, ha nincs belső meggyőződése, kívülről nem győzhető meg. Mindnyájan korlátoltak vagyunk, csak különböző mértékben. Neveltetésünk, iskolázottságunk, tudásszomjunk, hagyományaink, befolyásolhatóságunk, a tömegek komfortzónájába tartozásunk és sok egyéb ismérv szerint. Az értelmes és érzelmileg is árnyalt ember korlátainak nagy részével tisztában van. Mivel tudja, hogy túlnyomó részét csomagként hozta magával, és ha Ő egyénileg saját élettapasztalati szűrőjén átengedve látja a gyenge pontjait, akkor megpróbál változtatni. Az abszolút korlátolt embert hívjuk bigottnak. A bigott nem látja, nem hallja meg a kívülről és belülről jövő érveket sem, és nem hogy változtatni nem akar, de még mélyebbre fúrja magát rögeszméjébe. A papság a kezdettekkor a műveltség kizárólagos birtokában volt, ezt a kizárólagosságát természetszerűleg használta és nagyon sokszor kihasználta. Ahogy ez az előny kopott, úgy vált egyre erőszakosabbá, mely érthető annak fényében, hogy a mindent birtoklásból, szinte a semmibe zuhanást élték meg. Természetesen térségenként más ütemben, de a folyamat, mindig ugyanaz. Ennek így kellett lennie ahhoz, hogy az eredeti lényeghez térhessenek, térhessünk vissza. Amit az emberi természet sötét bugyrai tartogathattak, azt mind sikerült kiaknáznunk, s talán mostanra elértünk egy olyan szintre, hogy nincs lejjebb, kezdhetjük tiszta lappal. Az ember tiszta lelkületének, lelkiismeretének, bizalmának megszerzésének, illetve ezen alap és legfontosabb tulajdonságainak piedesztára emelésében! Nekem több pap barátom volt és van, több felekezetből, akiktől rengeteg értékes gondolatot kaptam. Jó és igaz esetben, Ők ténylegesen az emberek közösségének nem fölé, hanem alá rendelik magukat, tudásukat és hitüket, s ez teszi számomra mássá, többé Őket. Én nem vagyok vallását gyakorló és klasszikus hívő sem. Valószínűleg nem vagyok érdemes a kegyelemre. Én bizakodó vagyok, hogy van felettünk álló, hogy ezt az irgalmatlan káoszt átlátja valaki, hogy van egy olyan középpont, mely hibátlan, s ha Vele értekezem, soha nem ért félre, mert belülről lát, gyengeségeimmel, erényeimmel egyetemben. 2016 őszén végigjártam a Magyar zarándokutat, s különleges lélekvándorlásban volt részem a fizikai vándorlásom mellett. Úgy indultam neki, sok gondolat, külső, belső élmények hatására, hogy én itt és most megkeresem a Teremtőt. Nem találtam meg, de a felé irányuló utat, azt talán igen. Az utam elején, gyakorlatilag erőltettem. Megálltam minden útszéli keresztnél, bementem minden templomba és nemhogy közeledtem volna, de távolodtam Tőle. A festett angyalkák a harsogó pompa a szinte parancsoló „tiszteletadás” nemhogy vonzott, sokkal inkább taszított. Én minden templomot kívülről, gyermekkorom óta csodálok. Ha messziről meglátom tornyát, meghallom harangzúgását, úgy érzem hazaértem, de belülről már csak az Árpád-kori, és a református templomokban érzem így. Amikor már csak magamra figyeltem, minden kezdett összeállni. A kereszténység az én fogalomkörömben a következő: kereszt-én-ség. Van egy középpontom, ami nem én vagyok és én vagyok. Nem dobom, nem dobhatom le a keresztet, minden nehézségnél, nem rakom, nem rakhatom valakinek a vállára át, hanem megpróbálom végigcipelni, hibát hibára halmozva, de vinni. Ami taszít, az álszentség az opportunizmus és a sablon falkaszellem. Számomra két fajta ember létezik: a tiszta, mély érzésű, sok hibával és a gátlástalan, felszínes, sok hibával. A profán harsonával szemben, kell egy örök emberi értékű sugárzás, mely iránymutató a bizonytalanoknak a sodródóknak! Kell lenni egy ős, teremtőerőnek, egy örökemberinek, mert a profán ember nem képes, világot létrehozni. Nézzenek körül, hogy az „egyszerű” ember mire „képes” a talmiért. Elég, ha a politikumra gondolnak, oldaltól, nemzettől függetlenül. Ahol az ember a fontos és nem az eredmény, ott van az érték! Én magamnak, önismereti, önkeresési zarándoklatként határoztam meg az utam. Rájöttem, az élet sokkal szebb és értékesebb, mint amit a tömegben látni enged magából.

Weöres Sándor „létrája”, mindnyájunkban benne van, csak a minősége változó, hiszen egyelőre, még nem klónok „csak emberek” vagyunk.

Próbálják ki Önök is!

Veszprém -Ják
2017. január 6.

Szelestey P. Attila