1221

Ragad minden, már három napja esik. A nyavaja essen ebbe az időbe. Nem tudom jó ötlet volt e az osztozkodás öcsém. Mindnyájan kapargálunk a magunk kis szemétdombján. Nézd ezt a tizenöt- húsz házat a birtok központom. Dagonyázom szolgáimmal, hogy mielőbb körbe árkoljam, nehogy egy idevetődött királyi adományos rátegye a kezét, vagy hasítson belőle. Ugyanígy vagy Te is, unokafivéreink és a többi atyafi is. Ükapáink míg a szem ellátott uralták e nyugati gyepüket. Nemzetségünk, együtt élt, együtt harcolt, együtt halt és egy helyen nyugodott. Meglátod nem lesz ennek jó vége. A Wolferfiak meg egyre erősebbek. – fejezte be monológját Csuna. -Már más szelek fújnak az idő kerekét nem lehet visszafordítani. Az ősi nemzetségi birtokok felbomlóban vannak, önállóan kell meg küzdenünk a fennmaradásért. – nyugtatta bátyját Bertalan. Csuna kedvetlenül nagyot toppantott, sugárban verődött fel a híg sáros lé. - Mára elég volt, haza mehettek, intett és az emberek, pillanatok alatt eltűntek viskóikban. Eltorlaszolták bejárataikat, hisz még hagyományos földe vájt kunyhókban éltek. A földből, csak a nádtetők látszottak ki, magát a lakóteret a talajba ásták. Így melegebbek, nyáron meg kiköltöznek a sátrakba azokat szeretik, jóval szellősebbek. A rabszolgáknak, tökéletes – gondolta Csuna, miközben betessékelte öccsét, házába. Még nincs kész szabadkozott. Először fából akartam, de aztán mégis a kű mellett döntöttem. Lássák, hogy nem akármilyen úr lakik itt. Mire idehordták szekereken a köveket, ránk tört az ősz és sietni kellett, hogy még a fagyok előtt tető alá kerüljön. Nyáron két részre osztom, de addig egyben lesz az egész. Asszony hozass bort és harapni valót, megéheztünk Bertalan öcsémmel. Érkezett a bor -Bertalan, oldalba bökte bátyját. Te Csuna, hol vetted ezt a Fehércselédet? – Belsei hozta még a Szentföldi hadjáratból. Nekem adta öt dénárért, de már tizenötöt is ajánlottak érte. Valami trák, vagy efféle. Bátya ilyen göndör, fekete fürtöket, ilyen selymes, barna bőrt, ilyen királynői termetet még sohasem láttam. Add nekem, - kérlek. Vidd, te pernahajder, de már ideje lenne asszonyt is vinned a házhoz. - Nektek meg máson se jár az eszetek, szégyentelenek - nyelvelt a ház asszonya. Kedvesem te is tudod a férfiembernek, forr a vére, s a gondok mellett kell a szórakozás is. – Szépen gömbölyödik sógorasszony, vette át a szót Bertalan. Mennyi ideje van még? - Bármelyik napon érkezhet, Jatyja után őt is Csunának fogjuk hívni. – és ha leány lesz? kottyant közbe a vendég. – Fiú lesz, jelentette ki önérzetesen Csuna és az asszony csak lehunyta pilláit beleegyezőleg. Hirtelen kivágódott a nehéz vasalt tölgyfa ajtó – nagyuram, hörögte egy véres fejű legény - megtámadtak minket és hajtják a marhákat. Azonnal nyergeljen öt ember, gyere te is öcsém, hátha utolérjük őket. Egy miatyánknyi idő múlva már robogtak, döngött a föld, magasra csapódtak a sárrögök. Dél felé vezetnek a nyomok, mutatott az erdő felé egy fiatal bojtár gyerek, Egyed. Igyekezzünk, mert ha Güssing várába viszik, onnan csak sereggel tudjuk visszaszerezni őket. Aki először meglátja őket kap egy dénárt. – kiáltotta Csuna. A nyomok bevezettek az erdőbe. Nem kezdők, köpött Csuna, itt könnyebben eltűnhetnek. Viszont lassabban haladhatnak –vette közbe Bertalan. Uram – felmászok arra a sudár jegenyére -szólt Egyed és már lendült is egyre feljebb. Bő ingujja vállára csúszott és jól látszott izmai játéka, ahogy egyik ágról a másikra lendült. Mókus volt az apád – röhintette el magát – Csuna. Látom őket uram, tőlünk napnyugatra, nem messze a láptól. Vágta mielőtt egérutat nyernek az ingoványban -adta ki a parancsot Jaák nembeli Csuna úr és lova véknyába engedte sarkantyúját. Már a tehénbőgést is hallották és a hajtók ostorcsapásai és rikkantásai is közelről jöttek. Amazok, most vették észre az üldözőket és az állatokat magukra hagyva, szembe fordultak velük. Elkeseredett harc kezdődött. Hasonló erők csaptak össze és pillanatok alatt párokra szakadtak. A támadók tulajdonuk védelmében a rablók a már biztosan kezükben érzett zsákmány elvesztése felett, felháborodásuknak tudatában forgatták csákányaikat. Nesze neked ebanyád hörögte Bertalan úrfi és ellenfele porba hanyatlott. Szeméből kitörölte ellenfele vérét, s a bosszú a kétségbeesés a jogos harc lendülete nagyobb volt a védekezők elszántságánál. A rablók felkötötték a nyúlcipőt. Egyikük betört koponyával már nem tudott lóra szállni. Ez kilehelte már a lelkét- kötözzétek fel a lovára, majd követi a többieket. Temessék el otthonába tisztességgel. – vezényelt Csuna úr. Nekünk is van halottunk, csuklott el Bertalan hangja. A siheder Egyed, fátyolosodott el a szeme, hisz nemrég még csupa erő és életkedv fiú, falfehéren és véresen összekaszabolva feküdt. Óvatosan tegyétek lóra, a Beljáki monostor sírkertjébe temetjük - szólt halkan Csuna úr. Kisebb- nagyobb sebek, ahogy már ilyenkor lenni szokott, mindenkit borítottak. Legcsúnyábban Kevével, Egyed bátyjával bántak el. Bal keze bénán lógott. Válla csontját érte egy nyíl, beletört vége még mindig a sebben volt. Igyál, nyújtotta át pálinkás butykosát az úr. Amaz jól meghúzta, lett is harákolás, meg köhécselés. Fogjátok le – szólt Csuna és egyik kezével a sebesült vállát markolta, a másikkal a vesszőt szorítva kirántotta a csonkot. Öntsetek a sebre is egy kis pálinkát aztán indulás. Igyekezzünk, hátha megvan a fiam, s a kis csapat megugrott. Sűrű ostorcsapásokkal nógatták gyorsabb futásra a jószágot. Ha hazaértek lássátok el az állatokat aztán nyugovóra térhettek.

Holnap mindenki megkapja jutalmát, Egyed családja duplán. - gyere Bertalan vágtassunk előre szólt Csuna úr és türelmetlenül lova farára vágott. Már alkonyodott mire a félig kész udvarházhoz értek. Az ajtón gyöngyöző homlokkal Örzse a vén bábaasszony lépett ki. Na mi van rohant felé az úr szinte felöklelve a törékeny kis asszonyt. Fiú a szentem, derék, mokány magyar. Micsoda és a nagyúr ölébe kapta Örzse nénét, úgy megforgatta, hogy az végül rimánkodva kérte. Tegyen mán le jó uram, nem bírom ezt én már. - Menjen Örzse néne, válassza ki az istállómból a legszebb fejőstehenet. Ezek után elsöprő lendülettel viharzott a szülőszoba felé. Az ajtó előtt azért megtoppant, erőt véve magán, finoman nyitott be asszonyához. - Már nagyon vártunk – lehelte alig halhatóan a fiatal asszony. Mellette édesdeden szunyókált a Jákok második Csunája.

A Rába bal partján örömnapot ültek. Végre valamit visszaszereztünk Csépán bán elherdált vagyonából. Már azt sem tudom hány éve pereskedünk Jovánnal, fiaival meg Csépán fiával Istvánnal. Itt a nádori oklevél, mely szentesíti a megegyezésünket. Mike nádor unokái, Jován fiai, Márton és Jakab ispánok örökre átengedik nekünk Beljákiaknak Kőröselő nevű földjüket. Így a Rába bal partján már nincs Mártonéknak birtokuk. Még így is mi vagyunk a vesztesek mormolta – Ebed, Csuna és Artuna. Ez a bolond pap sokkal nagyobb részt adott apja vagyonából Mártonéknak és a Rába Jobb parti atyafiságnak, mint nekünk. Márton már hét éve építi a templomát, nagyobbat és szebbet akar a pornóinál, amit István a cisztereknek eltékozolt. Mi itt Beljákon kilencen tudunk talán fele akkorát építeni. Persze jól hangzik, hogy a templomok kegyurasága közös nemzetségi tulajdon. Náluk a paposdi már ragályos, Márton egyik fiát Zeelandot is papnak adta. Most úgy hívják, Zlaudus. Nekünk meg minden fűcsomóért külön kell harcolnunk és erősen köszöngetnünk, mint alamizsnát, amim amúgy is nekünk járna. Nem lenne nekem semmi bajom a szerzetessel, csak ne a mi rovásunkra adakozott volna. Biztos szép a túlvilág, de én az evilági marhákat nem adom oda előlegbe. - fakadt ki Csuna, majd így folytatta. Mindenki tőlünk akar szakítani. A minap is alig tudtunk megegyezni a vasvári vár taszári népeivel. Ezek a jobbágyok addig somfordáltak, súgtak -búgtak, míg maga a nádorispán egészen Nagyváradig küldött minket istenítéletre. Ha nem akartuk Gergellyel, hogy megégessék a tenyerünket meg kellett egyeznünk, saját birtokunk egy részének elvesztésével. Andorás király is hamar elfelejtette, hogy három esztendeje Gergely, Pósával együtt egészen Bolgárországi Tirnováig elébe ment, midőn hazatért a Szentföldről. Állandóan a várjobbágyainak kedvez - mert vele ellensúlyozza a régi nemzetségek erejét. – vetette közbe Tamás. Kushadjatok már - tudhatjátok, hogy a klérusnak és a királynak mindenhol vannak besúgói – már csak az hiányzik, hogy valamennyien pórul járjunk miattatok. – csendesítette őket Benedek. Gondoljatok arra, hogy holnap körül lovagoljuk az új birtokunkat. - Jákon az ősi birtok központban Márton vasvári ispánnál, egy ifjú egyházi ember érkezett látogatóba, unokafivére Csépán fia István. - Már unom ezt az örökös huza- vonát, mondta ingerülten a házigazda. Öcsém, mennyivel egyszerűbb lett volna megnősülni, gyerekeket nemzeni és tovább gyarapítani az örökséget. – Ejj túlrágott csont ez bátyám uram –fakadt ki István. Engem az Úr hívott, én mentem. Had kínlódjanak ezek a Beljáki koldusok, én atyám öröksége felett rendelkeztem. Kicsit hátrább az agarakkal öcsém, atyád birtokainak nagy része ősi Ják szerzemény, ami századok óta közös tulajdon, csak használatra lett szét osztva. Ugyan onnan indultunk, csak mi szerencsésebbek voltunk az utóbbi évtizedekben és rangban, vagyonban előre törtünk. A templomomat is egy több mint százéves romra építem, ami egykori közös ősünké volt. A katedrálist én építem az én és utódjaim dicsőségére, de a föld, amin áll a Jaák nemzetség földje. A kegyuraságot közösen gyakoroljuk Mi Jaákok. Erőfölényben vagyunk, mi diktálunk, de a szerencse és a sors forgandó és jogi alapjuk mindig lesz, hogy az ősi birtokokért perbe szálljanak. Azt se felejtsd el, hogy körbe vesznek bennünket ellenségeink a régi és az új feltörekvő famíliák. Hosszú ideig fent voltunk, régi dicső emlékű Árpádok fogadtak minket kegyeikbe, de ma már nem vagyunk a kedvencek között. Meráni Gertrudis ránk szabadította a Taljánokat, igaz meg is lakolt érte. Atyád közvetlen utóda a báni poszton, Bor nembeli Bánk végzett vele. Már a vasvári, zalai ispánságért is harcolnom kell. Ha ez így megy tovább a templomot sem tudom tovább építeni. A legutóbbi négyszáz márkás ispáni jövedelmem, már elfogyott. Lehet szükség még arra, hogy a Jákok nagycsaládja összefogjon, hogy elkerüljük a végső bukást. - Akkor mit tanácsolsz kedves bátyám - kérdezte elhaló hangon István. Köröselőt már nekik adtuk, de kellene még egy nagyobb konc, amin hosszan elrágódhatnak. Hiszen sokkal többen vannak, mint mi amíg egymással huzakodnak minket békén hagynak. - mire gondolsz bátyám? - Urajra – Csend lengte át a termet és ez a csend a pajzsokról, fegyverekről, medvebőrökről, vissza csapódva is némaság maradt. – de hisz az a vasvári vár uradalomé- fakadt ki István. Ez igaz, de én tartom a markomba öcsém és azt is kigondoltam, hogy játszhatnánk át nekik, hogy jogos is legyen. Annyi befolyásom még van királyunknál, hogy valamely érdemekért, nekik adja ezt a földet. Igaz így a Beljáki részen egyetlen birtok testünk se marad, de ennyit megér a dolog. -jut eszembe, valami Belsei nevű emberük is kint járt a Szentföldön, két atyafink meg András elé ment Bulgárországba. -ez jó mosolyodott el Márton ebből kitudunk hozni valamit. Az is lehet, hogy András tervez is valamit, hiszen tudjuk, milyen bőkezű a javadalmak elherdálásában. Túlságosan is bőkezű egy-két jól helyezkedő hívének, nyakra-főre szórja az adományokat. Így az ő hatalma egyre apad, egyeseké meg éktelenül nő. Egy baj van, hogy mi nem vagyunk közöttük. Pár hónap múlva a Beljáki urak hangos dübörgésre lettek figyelmesek. A vastag tölgyajtó nyikordulva fordult a sarkán, - Jön Pösei Román királyi ember, hozza András király adománylevelét, fertály óra múlva itt lesz. Jákfalván megpezsdült az élet, végre újabb királyi adomány. De nagyon régen fordult már felénk a királyi kegy. Érdemes volt áldozni a Szentföldi hadjáratra, amit Isten elvesz az egyik kezével a másikkal visszaadja. A cserében nem a mi javunkrabillen a mérleg - dörmögte Gergely és Csuna. A szentfazék István eldobott földjeinek még a töredékét sem teszi ki ez a nyolc ekényi adomány. Oda van Monyorókerék, Belud, Hétfőhely, Perwolf, Kölked és még ki tudja hány birtoktest. – Ne morogjatok már állandóan, és ha gályarabok lennétek a velencéseknél? – fakadt ki Ebed. Becsüljük meg azt ami van, ne azon keseregjünk, ami nincs. – ez itt van a közelünkben és így egységesebb birtok együttest alakíthatunk ki. – tette hozzá Tapasz és Ják. – milyen egységről beszéltek, hisz mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti - bökte oda Ebed. – Pont te beszélsz, aki, csak az alkalmat lesed, hol csíphetsz le saját részre a közösből? - Ejj hagyjátok már abba - fakadt ki Arenka és Pousa, mióta a világ-világ, mindenki a saját pecsenyéjét süti elsősorban és csak együtt, pereskedni ráérünk jövőre. - Megérkezett a királyi ember – jelentette az ajtónálló, és már lépett is be a tagbaszakadt előkelőség. A terem falait állatbőrök, pajzsok fedték a döngölt földet keletről hozott szőnyegek borították. - foglaljon helyet nagyságod – mutattak a fő helyre a Jákfalviak. Öblítse le az út porát aranyló óborral. A szolgáló leány már nyújtotta is az ezüst kupát. A királyi küldött, jó ízűt hörpintett, hosszan engedte le a bársonyos nedűt. Ádámcsutkája fel- alá járt, aztán jó ízűt paskolt a rabszolgalány farára. A Jaákok feszülten várták az oklevél kihirdetését, melynek tartalmát nagyjából ismerték, de az a biztos, ami itt elhangzik. - Látom jó uraim már türelmetlenek, hát olvasd literátus uram – fordult írnokához. És az írástudó lassan, megfontoltan, feltárta az András király pecsétjével ellátott adománylevelet. Mi Magyarország, Lodoméria, Dalmácia etc. ura, királyi kegyünkben részesítjük a fent lejegyzett Jáki nemeseket, Ják, Topoz, Ebed, Csuna, Gergely, Arenka és Pousa mindnyájan a Jáki pusztáról, kik személyes érdemeikért, anyagi áldozataikért, főleg, pedig azért, mivel familiárisuk Belsei Velünk a Szentföldön járt, másik két atyafiúk, Gergely és Pousa elébem jöttek, az úr 1221. esztendejének szent Katalin napján a vasvári vártól felmentett Uraj földjét nyerték adományba. A teremben csend honolt, csak egy- két légy darázs zümmögött a boros kancsó körül. - Köszönjük jó Urunknak - törte meg a csendet Gergely. Együnk- igyunk erre a nagy örömre, majd utána bejárjuk az új határokat. A lakoma aztán az éjszakába nyúlott, így másnapra maradt az új birtok szemrevételezése. Napfelkeltekor lóra pattantak és Pösei Román vezetésével a szomszédokkal karöltve végig járták a határokat. Ják, Halas, Valterszeg, Nick, Csánig, Sopron határai között.