Kedves Tengerentúli Rokonaink!

1986 Családi találkozó Rábagyarmaton

1986 egy szép júniusi szombatján verőfényes napsütés köszöntötte a rábagyarmati Kukor kúriába érkező vendégeket. A hat Szelestey testvér és családjuk, másodszor gyűlt össze egyszerre egy helyen. Az összetartás, összetartozás mindig jelen volt Szelestey Antal és Stipics Ilona famíliájában. A mama nekünk nagymama korai halála után a Papa, mint utazó nagykövet járta hat gyermekének és tizenhárom unokájának rezidenciáit. Jutott erre mindamellett ideje, hogy nyugdíjas éveiben is hajnali háromkor kelt és egy holdas kertjét művelte nap mint nap. Nem a nyereségért tette, de nem találta a helyét, ha nem csinálhatott valami hasznosat. Izig-vérig műszaki ember volt, elektrotechnikus, de ragaszkodott a földhöz és veteményei fái, között érezte legjobban magát. Ma is hallom az öreg csepel küllőinek kattogását, mikor a csomagtartón ülve suhantunk a Bakonyér hídján át a Kertbe.

Először csöpp koromban egy fonott vesszőkosárban, később egy kis párnán ülve. A reggeli harmat még csillogott a fűszálak hegyén a felvert porszemek között szikrázott a napfény. A Papa zömök háta előttem mozgott jobbra- balra, ahogy erőteljesen nyomta a pedálokat. / 42 éves vagyok autóm azóta sincs, viszont a kislányom mögöttem ülve sok-sok kilométeren át láthatta a hátamat jobbra-balra dőlve/. - A családban, ő volt az öreg tölgy, aki árnyékával betakarta az utódokat. Ha meglátogatott minket mindig, ünnep volt. Reggel arra ébredtünk, hogy ott ül az ágyunk szélén mosolyogva. Esténként véget nem érően mesélte az általa kitalált varázslatos repülő szőnyegről szóló történeteit, melynek mi unokák voltunk a főszereplői. Mindig az volt a kapitány, akinek éppen mesélt. Szó fordulatai, még most harminc-negyven év után is közszájon forognak unokái között. Nagyobbacska korunkban elmosolyodtunk a bajszunk alatt, mikor ifjúkori hőstetteit nagy hévvel előadta. Hogyan ugrott át 7-8 méter széles patak medret, hogy a meccsre belóghasson hátulról. Olyan gyorsan tudott futni, hogy a lábait nem lehetett látni és így tovább. Nem lehetett messze a valóságtól, de igazi mesemondóként kicsit színezett rajta.

Azt sem feledjük, ahogy karját megfeszítette és hárman-négyen sem tudtuk elmozdítani. Utazásain egy-egy unoka mindig csatlakozott hozzá és tíz-tizenkét éves korunkig zötyögtünk a buszon hatéves kor alatti tarifával. 1982-ben 78 évesen Várpalotán érte a halál, ahol éppen akkor vendégeskedett. Nagy űrt, hagyott maga után. Nála, keresztanyámnál Huginál, nagybátyámnál Öcsinél, töltve a nyarakat Pápa a második otthonommá vált. Az öreg platánok a várkertben, a csendes falusias utcák a Tókertben, az Esterházy kastély, a nagy templom impozáns tömbje ugyanúgy, mint a Vajda Péter lakótelepi lakás, ahol mi unokatesók igazi testvérként éltünk. No, de térjünk vissza Rábagyarmatra, ahol a legkisebb testvér mindenki Hugija gyermekkorom második anyukája várt minket, férjével Kukor Lászlóval és négy gyermekével. Nemrég örökölték a faluvégi kis házat, ahol Laci nagymamája élt haláláig. Laci büszkén mesélte, hogy régi família az övék is, hiszen már a XVI. században szerepel Csörötneken Kukor lány egy boszorkányperben. Megőriztük a hidegvérünket, de azért a seprűt és a macskát kiraktuk a házból. A vonat Rátóton állt meg, innen még öt kilométer, de csak ritkán jár busz. Szerencsére a láb mindig kéznél van elindultunk hát Rábagyarmat felé. Beérve a faluba reménykedve kérdeztük az első járókelőt, merre találjuk a Kukor házat. Tessék végig menni a falun és a túlsó végén az utolsó ház, már bent az erdőben - hangzott a válasz. A község három kilométer hosszan terült el. Mélyet lélegezve elszántan vágtunk neki csomagjainkkal az újabb etapnak. A ház felé közeledve már hallottuk a szokásos zsivajt. Már távolról hallottuk az o sóle miót, s így tudtuk meg, hogy Szelestey László festőművész, rajztanár úr és családja már megérkezett. Az udvarra érve láttuk, ahogy a bogrács tartalmát kevergetve, tele torokból énekel. Festményeivel ellentétben melyek kissé komorak és sötét tónusúak voltak ő mindig vidám és derűs volt. Ugyan úgy barátja volt a fűnek a fának, mint a pultot támasztó melósnak, vagy az elismert művésznek. - Hirtelen mindenki összeverődött fogadásunkra. Már csak a Mariannék meg az Öcsiék hiányoznak harsogott Laci bátyám. A kis domboldalt a rotyogó marhapörkölt párája ülte meg, s nagyokat szippantottunk az erdő és a bogrács illat egyvelegéből. Nagy pöfögéssel egy kék trabant érkezett, megfricskázva az orrunkra komponált harmóniát. Megérkezett a Döbi család, Szelestey Mariann férjével, Döbröntey László matek tanár úrral és fiával Lackóval. Az autóban a csomagok pedáns rendben sorakoztak a hely kihasználás vetekedett a méh kaptárok belső elrendezésével. A parkolás után akkurátusan kartonokkal eltakarta a négy kereket, hogy a napfény ne tegyen kárt az abroncsokban. Döbi tanár úr nemcsak a számsorok között, de az életben is pontosságot követelt. Az újabb fogadási hullám épp, hogy elült, vidám harmonika szót fújdogált a déli szellő. Jönnek az Öcsiék, kiáltottuk szinte egyszerre és már meg is jelent Szelestey Antal és népi zenekara. Felesége Erzsi és két fia Attila és Ákos. Öcsi az örök mókamester, akit buszkalauz korából egész Pápa ismert. Bolondozott az ovissal, a nyugdíjas mamókával és a munkában megfáradt utasokkal egyaránt. Maga tanult szájharmonikázni, de ösztönös tehetséggel, mesteri szintre jutott. A népdaloktól a keringőkig terjedt a repertoárja.

- Mindenki itt van, sóhajtotta Évi nénink, csak szegény Jóskám hiányzik. Egy pillanatra mindenki elkomolyodott. A bohém töri-magyar szakos tanár előbb Várpalota Művelődési osztályvezetője, majd a Veszprém Megyei Pedagógiai Intézet szakfelügyelője, Pajor Jóska bátyánk szikár mindig mosolygós alakja tűnt fel előttünk. Ahogy elmaradhatatlan cigarettával a szájában, csibészesen kacsint ránk. Csabi fia a legidősebb köztünk, Tamás a harmadik a tizenháromból. Örökölték a huncutságot, épp egy hosszú bottal próbálták Laci bátyánk fejéről lehalászni a szalmakalapot. Délben huszonheten ültük körbe a kerti asztalt és a domboldal leterített lankáit. Ölünkben tartva a gőzölgő gulyást egy jó szelet kenyér társaságában. A tanári kar összeült és megbeszélték az aktuális nevelési problémákat. Édesanyám Szelestey Zsuzsanna, Éva nővére a két tanító, Laci bátyám a rajztanár, felesége Anci néni magyar-történelem szakos. Csabi is hozzá-hozzá szólt, bár ő a főiskola után átnyergelt az újságírói pályára. Döbi matek-fiz tanár úr édesapámmal, Polgár Istvánnal beszélte meg műszaki elképzeléseit. Apu eredeti szakmája műszerész, de mindenki csak ezermesternek hívta, munkahelyén a Nehéz Vegyipari Kutató Intézetben és az ismeretségi körében is. Sem előtte, sem azóta nem találkoztam olyan emberrel. aki mindenhez így ért. Lehetett az egy esernyő, vagy egy távirányítású kapu, esztergált dísztárgy, vagy egy óriás vastartály hegesztése. Szomszédok, barátok az ismerősök ismerősei csengettek nap, mint nap és adták elő kérésüket. - Te Pista rád gondoltam, ezt csak te tudod megcsinálni… Pénzt a munkájáért sohasem kért, de mindig büszke volt arra, hogy neki mennyi barátja van. Én sajnos nem, de az öcskös, mindenki Istije örökölte tehetségét, kivételes műszaki érzékét.

Hugi egy nagy cseréptálban epret kínált /még most is összefut a nyál a számban/ és büszkén mutatta, ez Peti fiam vizsga munkája Herendről. Ebéd után elheveredtünk a pokrócokon és bágyadtan szuszogtunk a langy szellőben. Néhányan Döbi Lackó beszámolóját hallgattuk a Szovjetunióról. Hat évet töltött Penzában katonai akadémián. Büszkék voltunk rá, hogy vörös diplomával végzett, bár előtte nem értettük miért ide jelentkezett. Középiskolai versenyeredményei alapján felvételi nélkül mehetett bármely egyetemre. Ő tüzér mérnök akart lenni és lett is. Mesélte, hogy három trapper farmerért, amit egymásra véve vitt ki, kis túlzással egy Zsigulit vehetett volna. Egy pillanatra csend lett, mindenki magában számolta, hogy ennyi meg ennyi farmerért, Tisza cipőért, karóráért mi mindent tudna venni magának. Képzeletünkben egy egész autó konvoj érkezett a SzU-ból megrakodva minden jóval. Lackó rengeteg szuvenírt hozott, köztük a legnagyobb Ljuba a felesége. Jókat derültünk akadozó magyar beszédén, jellegzetes kiejtésén, de ő is vette a lapot és jól érezte magát köztünk. Krisztike a kislányuk az első dédunoka lett volna, de sajnos a Papa már nem érhette meg. A délutánt erdei kirándulással, barangolással töltöttük. Majdnem gombát is szedtünk, de közös megegyezéssel az életben maradás mellett döntöttünk és hagytuk a helyükön a kalaposokat.

Mi a fiatalok az esti tábortüzet és az éjszakai alvást vártuk leginkább. A fekvőhelyek festői összevisszaságban sátorban, padláson, leterített matracokon a kemence melletti sarokban és egyéb helyeken sorakoztak. A felnőttek egy része is élvezte ezt a luxust, csak páran vették igénybe a két szoba kínálta lehetőséget. Este tízkor fellobbant a tűz és még éjfélkor is az izzó zsarátnokból kipattogó és szállongó hamu pelyhek és a szalonnabőr sercegése mellett, vígan szólt Öcsike /hatvanévesen is az volt/ harmonikája és a család dalárdája. A faluvég ebei vokáloztak, egy-két szomszéd meg inkább átjött segíteni, ha már aludni úgysem tudtak. Másnap megnéztük a csörötneki templomot, majd egész napos strandolás következett a máriaújfalui tónál. Délután egymás után tűnt el egy-egy újabb integető csapat, Várpalota, Veszprém és Pápa irányába. Először nagy csapat integetett egy kis csoport után, a végén már csak a házigazdák rázták a port zsebkendőikből.

Utólag átolvasva vettem észre, hogy csak a férfiakról meséltem. Higgyék el nem volt ebben semmi szándékoltság, részrehajlás. Famíliánkban az asszonyok a hagyományos értékrendet képviselték. Nevezetesen azt, hogy munka mellett is övék a családi háttér megteremtése a gyermek nevelés az otthon melegének biztosítása. Azt, hogy ez a nagycsalád így összetart, és együtt van jóban – rosszban, nekik köszönhetjük. Nem ítélem el az önmegvalósító hölgyeket, a legkisebb traumát sem okozza nekem, ha ők keresnek többet, ha ők vezetik az autót /nálunk is a feleségem vezetett, én jobban szeretem a kerékpárt /. De azt el kell mondanom ebben a fene nagy emancipációban kiöntöttük a gyereket is a vízzel. Összemosódik a fiú a lánnyal a férfi a nővel a kémcső a diplomata táskával. Ez lehet szép, de hogy jó nem abban teljesen bizonyos vagyok.

Ezek az úgynevezett unokatestvér találkozók elsősorban a 80-as és 90-es években zajlottak. Majd 2004-ben Szelestey Antal nagyapám születésének 100. évfordulóján rendeztem meg az első szelestei Szelestey nagycsaládi találkozót Szelestén. Itt már megpróbáltam az összes fellelhető csatornán megkeresni, felkutatni a Szelesteyeket, lehetőség szerint mindenkit a nagyvilágban. A szervezés 1,5 évig tartott, s az ötödik nagy körlevél után (kézzel írott és postázott) a fellelt kb. 40 címzett családból a fele válaszolt. Így 54-en találkoztunk Szelestén és csodálkoztunk egymásra. Volt olyan rokon is, akivel 11. ízigleni unokatestvérek voltunk. Máig is Szelestey Ádám (~1570-1621) vasi alispánt tarom központi ősünknek, mert minden ma élő Szelesteynek Ő az utolsó közös őse. A gondviselésnek köszönhetően az Ő életét megelőzően 400 évvel is ismerjük felmenőinket, de Ádám egy különleges ősapa. 2006-ban megpróbálkoztam egy még tágabb rokonság felkutatásával. Jákra meghívtam a fellehető Ják nemzetségbeli rokonokat, kik közül csak egyel tudtam személyesen felvenni a kapcsolatot az 1221-es oklevélben szereplő Ebed leszármazottjával, Niczky Palival. Számomra felemelő, különleges érzés volt a budapesti Deáktéren összefutni egy 800 esztendeje közeli rokonságban álló családtaggal, pólóban, rövidgatyában.

Az évek, lassan évtizedek megtanítottak leszállni a fellegekből. Rá kellett jönnöm, hogy a mai emberek nagyrészét a múlt, a réges-régen előttünk élők nem érdeklik. Elvannak foglalva a mindennapokkal és nem értik, hogy mi a csudát akar egy mindenkori donkihóte a 3-4-5-6-7-800 évvel ezelőtti rokonokkal. Én is megértem Őket, hiszen én meg a mai dolgokkal vagyok így, teljesen érdektelenek számomra a mesterséges intelligencia „vívmányai”.

Veszprém - Ják
2016. október 2.

Szelestey P. Attila