Kedves Tengerentúli Rokonaink!

1263 Zlaudus veszprémi püspök

Az Úr 1263. esztendejében a Szala vármegyei Tátika várában nagy sürgés-forgás verte fel a kietlen bércen fészkelő madarak nyugodt mindennapjait. De atyánk ne legyél vak és ne legyél feledékeny. Te tudod a legjobban, hogy atyád „Nagy” Márton unokatestvére István szerzetes az egész Pornói uradalmat, Monyorókerékkel egyetemben Monostorra, templommal a Gotthari cisztereknek adta. Kázmér bátyáddal beleegyeztél abba, miszerint Szántót és az általa építetett Tátika Várát Zeeland öcsétek Veszprém püspöke, a veszprémi egyháznak ajándékozza. Hát most, ami halála után megmaradt, itt Tátika várában, tartsuk meg! Ti is tudjátok, hogy ezen kincsek jó része nem az öcsémé, hanem egyházmegyéjéé. Például ezt a színarany áldozó kelyhet Béla Urunk adományozta Mindhárman áhitattal nézték, ahogy az alkony utolsó sugarai végigsimogatták az ötvös remek tükörsima és cizellált felületeit. – Igen és ha jól emlékezem ugyanezen király Urunk vette el tőlünk Urai földjét, melyet még atyjától Andorástól kaptunk – sziszegte ifjabb Márton. – Nagyuram lépett be hirtelen a várnagy- királyi ember érkezett- de mire ezt elmondta a királyi megbízott saját képében állt a boltív alatt. – Márton ispán a meglepett emberek ősi gesztusával azonnal visszatámadott – te vadbarom – nem tudod belevésni abba a kis nyúl agyadba, hogy mielőtt belépsz a terembe előtte kopogj, takarodj, majd a kelyhet visszacsúsztatta a nyitott ládába és rácsapta a fedelét. – Foglalj helyet Uram váltott nyájasra Márton ispán, Mike fiam hozass bort és harapnivalót. – Majd későbben húzta ki magát a királyi tisztviselő – olvasd deák – szólt a mögötte álló írástudóhoz. – IV. Béla Magyarország, Lodoméria, Kunország, Dalmácia, Horvátország stb. királya elrendeli, hogy az elhunyt Zlaudus veszprémi püspök által örzött egyházmegyei javakat bitorló Jaák nembeli Márton ispán és fiai Márton és Mike mester haladéktalanul engedjék át a jogos tulajdonosnak. - Ez a nyomorult Pál – szisszent fel az ispán.

A kijelölt határnapon hiába várta Pál veszprémi püspök a bűnbánó Jaákokat.- Legyetek átkozottak dörgött az egyházfő hangja napnyugtával. – Nem hagyom annyiban a dolgot- Geregely atya holnap indul, Béla Urunkhoz és szavát veszi, mely szerint sereget küld az engedetlenek ellen. – Menekülnünk kell fiaim – szólt öreg Márton ispán, ennek már fele sem tréfa. A hírek szerint Őfelsége poroszlókat küld ránk a püspök hadinépéről még nem is beszélve. – Nem kellene visszaadnunk a kincseket atyám – kérdezte halkan a kissebbik ükapja Imre nádora után Mike nevet viselő fiú. – Hallgass kiáltott rá bátyja, persze Te nemrég jutottál vagyonhoz, Jolántával nagy móringot kaptál a Búzádoktól, de Nekem szükségem van az aranymarhákra. Különben is nézz körül, szerinted hol tartanának a Gut-Keledek, Csákok, Geregyék és a többiek, ha aggályoskodással töltenék idejüket, ahelyett, hogy a pénzes tarsolyukat tőltögetnék? Mi akarsz lenni, - száznagy? egy újonnan felkapaszkodott senkinél? Nagybátyánk, több mint negyven esztendeig szolgálta az anyaszentegyházat, óvta, védte, gyarapította a javait, majd két évtizedig állt a Veszprémi egyház élén és most mi a legközelebbi vérei, semmit sem kapjunk utána? – Hát nem, nem adjuk – vegyék el, ha tudják. – Csomagoljunk gyorsan és irány az ifjabb király István országa. Béla sosem szeretett minket, mikor Zeelandot megválasztotta a veszprémi káptalan, átnézett rajta, mert, hogy nem kérték ki előre a véleményét. Mikor „42-ben Tátika az a rabló felprédálta Szántót, hat évbe került míg kárpótolta a Tátika hegyi birtokkal Zeelandot. A tőlünk elvett Urajba, máig a domonkosok terpeszkednek. Persze mikor Zeeland, Szántót és az addigra felépített Tátika várát „57-ben a püspökségének ajándékozta kegyesen mosolygott. – A fene érti ezt a régi üdőkben a királyok adtak, most meg csak elvesznek. - fakadt ki öregebb Márton. Az öcsém szent ember volt, szolgálta királyát és egyházát. Harminc esztendeje, mint fehérvári örkanonok, nem egyszer volt a várföldek visszavételére kiküldött bizottság tagja Szalában és Vasban. Ifjabb Márton szinte fuldokolva szólt közbe, - A Jaákok az elmúlt fertály száz esztendőben, fél vármegyényi területet ajándékoztak a papoknak – kérdezem mi hasznunk lett belőle, míg mások gyarapodnak, javakat halmoznak, mi csak fogyunk és hátrálunk. Hát most nem adakozunk tovább, Béla már öreg, felajánljuk szolgálatainkat István ifjabb királynak, irány Erdőelve. És a Mennybéli jutalom - suttogta Mike. Márton csak ránézett és a legifjabb Jaák fürgén pakolni kezdett. – Csak két-három belső szolgát és húsz csatlós viszünk, így gyorsan és észrevétlen haladhatunk. Sietnünk kell, mert az újabb időpont Szent Mihály nyolcadjára tűzték ki és addig már csak két hetünk van. Ha nem jelenünk meg azonnal keresni fognak. Dél felé indulunk, megkerüljük a nagy vizet és Somogyországon keresztül vágtatunk, mindig napkelet felé. A két Márton rögtön munkához látott, Mike révetegen bámult el kelet elé, Veszprém irányába. – Alapjában egyet értett családtagjaival, de féltette asszonyát ki éppen viselős állapotban volt. Természete szerint is nyugodtabb, szemlélődőbb alkatú, mint tetterős, akaratát mindig végrehajtó és hajtató bátyja. – Megborzongott a hűvös esti szél meglebegtette haját. – Nagy sóhajtással lépett el az ablaktól és tétova mozdulattal húzta össze magán vastag bársony köntösét. Másnap két jól megrakott szekér és egy csoport lovas ereszkedett alá Tátika sziklabércéről. A Jaákok nedvedző szemmel pillantottak vissza még egyszer, hiszen nemzetségük első kővárát hagyják most el. Rohoncon még csak most kezdték a köveket rakni Csépánék.

Mivel a kitűzött napon meg nem jelentek a számtalan felszólítás ellenére sem, és a kincseket nem szolgáltatták vissza, IV. Béla király a Veszprémi egyházmegyének kárpótlásul átadta, illetve a Jaákoktól elvette, Zala-Egerszeg, Szántó, Nyirád és Szőcs nevű, Szala vármegyei falvaikat.