1938 Szelestey Béla győri plébános
1977 októbere. Egy idős asszony és egy öreg plébános sütkérezik a nyárból még itt felejtett langyban. - Hej, édes öcsém nagy út van mögöttünk. – sóhajtott fel merengéséből - Tapsonyiné Szelestey Margit. Már órák óta üldögéltek a kis ház verandáján az őszi fáradt napsütésben. A 81 esztendős református lelkészné és a 74 éves katolikus plébános. A hosszú hallgatás a félálomban töltött délután a pokróc melegébe burkolózó szendergésből megébredve, Margit asszonyból keresetlenül buggyantak elő a szavak. Elvesztettem két gyermekemet még azelőtt, hogy megismerhették volna a felnőtt lét kiteljesedését. A harmadik Sándor fiam 46 évesen hagyta itt e földi létet. Velünk Szelesteyekkel ellentétben a Tapsonyiaknak rövid élet adatott. Nem volt könnyű elfogadtatni magamat velük, mint hithű katolikus a református lekészek között. Ahogy apósom mesélte, még az ellenreformáció idején költöztek északabbra Tapsonyból, szabadabb élet reményében és mindvégig kitartottak meggyőződésük mellett. Szegény uram a hetedik gyermekből lett református lelkész és vette magára nemcsak a régi, de új családja minden gondját baját, nem is beszélve hívei közösségéről. Nagyigmándon mindenki hozzá fordult nemcsak lelki, de minden egyéb bajával is. Soha nem felejtem el, amikor a Rákosi rendszerben el kellett hagynunk Nagyigmándot a hívek utolsó Istentiszteletéről, könnyezve távoztak. Nem mertek odajönni hozzánk, mikor kipöfögtünk egy öreg teherautóval a faluból, mert féltek a besúgóktól, de láttuk, hogy a függönyök mögül sokan néznek utánunk. Nemsokára, aztán a fiam vette át az igmándiak lelki gondozását, de már ő is tíz éve elhagyta a gyülekezetét és égi magasságokba vigyázza lépteiket. Drága Béluskám, te is hordoztad az Úr keresztjét. Emlékszem milyen örömmel és büszkeséggel vitted édes szüleinket ’35-ben az új lelkészséged által a Győr-Nádorvárosban kapott lakásodba és még abban az esztendőben szegény édesapánk itt is hagyott minket. Micsoda nap volt ’43 június 3.a, amikor ott lépdeltél Apor püspök atya mögött az új templom és plébánia épület felszentelésekor. Vagy ’44 július végén, mikor a nagytiszteletű püspök atya a lelkészséget plébánia rangra emelte. A Szent Imre plébánia első plébánosát, pedig úgy hívták: Szelestey Béla. Jól emlékszem, akkor kaptad a püspöki tanácsosi címedet is? – igen akkor, de hagyjuk már ezt Gitta. Tudom, hogy nem szereted a dicséretet, de ne haragudj, azért én had legyek büszke az öcsémre. Érdemes lenne leírni az életünket, hátha mások is okulhatnának belőle. Ejj, ki kíváncsi ránk, még bajba sodornánk másokat is, nem jó a múltat háborgatni. Bár az igazat megvallva azon már gondolkodtam, hogy családunk történetét meg kellene írni, de tartottam attól, hogy nem vet jó fényt az utódokra, ha kiderül kik voltak az ősök. Van, aki meg fennhéjázással, nagyzolással, dicsekvéssel vádolna és tegyük a szívünkre a kezünk, ha bevallatlanul is, de bizonyos mértékben igazuk is lehetne. Ükapánk Leonárd, még földesúr volt Szelestén és a környező falvakban, amely már akkor legalább hatszáz éve, de inkább még több a család birtokában volt. Ő már csak a maradék maradékán „uraskodhatott”. Az ő nagyapja Boldizsár haláláig Vas vármegye alispánja, még igazi vagyonos birtokos volt a nyugati végek ismert alakja. Sziléziából írt levelei bizonyítják, hogy részt vett az osztrák örökösödési háborúban is. Ejj Bélám, elég ha eljönnek hozzánk és megnézik, hogy élünk révedt rá kitaposott cipőjére Margit asszony. Tényleg most, hogy mondod jut eszembe nekem is mennyi mindent lehetne írni a közelmúltról is. Ha mi már nem leszünk, sok minden eltűnik az emlékezés ködös útjain. Géza nagybátyánk története, aki ’16 -ban Doberdónál halt hősi halált. Pincérként kereste a kenyerét, de bronz pecsétnyomójába még belevésette a Szelestey nevet. (E pecsétnyomó kalandos úton 2012-ben, egy internetes licit segítségével a birtokomba jutott. – a szerző) Testvérei Ferdinánd és László Amerikába emigrálása. Talán valahol még Laci bátyánk gyászjelentése is megvan Chicagoból 1909-ből. A legkisebb Elemérből Miskolcon lett állomásfőnök a fiából unokatestvérünkből, meg Szombathelyen, szülővárosában lett vasúti vezető. Ha jól tudom idén ment nyugdíjba és nagy lendülettel kezdett el foglalkozni családunk történetének kutatásával. Egyébként nagy sportember is az asztalitenisz sport apostola is megyéjében. Érdekes téma lenne anyai nagyapánk Kerkápoly Tivadar 1848-as százados élet útja is. (Somlyóvidéki Hírlap 1911. című bejegyzésemben olvasható – a szerkesztő) Emlékszel mekkora temetése volt Devecserben? Még ma is a fülembe cseng a kórus éneke. Öcsém, ha Elemér eljön hozzánk családtörténet ügyben, mindenképpen meséld el neki, amikor ’45-ben megmentetted annak a lánynak az életét. – Margit ne bosszants, szerinted mit szólnának a hazánkban állomásozó orosz katonák, ha megemlítenénk a történteket. Szegény vértanú püspök urunkat is nem győzzük elhallgatni. – Azért róla mindent tudnak az öregek. Sokan persze azzal védik a gyilkosokat, hogy a háborúban minden másképpen van, mint „normál” békeidőben. A tény, tény marad báró Apor Vilmos püspök atyánk gyomrában géppisztoly golyóval tért meg az Úrhoz. Mégpedig azért, mert védelmébe vett egy hajadont. A serdülő unokaöccsét is három golyó érte, mikor hősiesen nagybátyja elé ugrott. Nem véletlen, hiszen a Pálffy grófok is mindig ott voltak az élet sűrűjében. Elég csak a híres győri hősre Pálffy Miklósra emlékezni. Nagy hadvezér volt, de az sem volt kis lépése, amikor korának leggazdagabb európai családjából nősült. A Fugger név ma is fogalom a pénzvilágban. Boldog Apor Vilmos püspök, ma a Győri székesegyház, Szent László kápolnájában nyugszik, pár lépésre lovagkirályunk hírneves hermájától.
Most hagyjuk magára a két kis öreget vesszőfonatú öblös kerti székeikbe süppedve és adjuk át a szót Tripolszky Istvánné Bella néninek, aki 2005-ben, majd harminc esztendővel később nyilatkozott a Győri egyházmegye lapjának a Hitvallásnak, mint máig élő szemtanú.
A nagyböjt akkoriban valóban nagyböjtöt jelentett. Hétköznapokon a 21 és 60 év közötti felnőttek tényleg, csak háromszor ettek naponta, amiből csak egyszer laktak jól. A mi anyáink nagyrésze nagypénteken, nem evett főtt ételt. E napon egy csésze tejet pár falat kenyérrel fogyasztottak. Nagyböjtben még a zsírt is száműzték az ételekből. A 60 évvel ezelőtti háborús napokban az emberek a böjti tilalmak alól, fel voltak mentve., hiszen mindannyian egyik napról a másikra éltünk, azt ettük, ami volt. A háborúnak akkor már az ötödik évében jártunk. Számunkra az éhezést és elsötétítést, a légiriadókat jelentette ez az öt esztendő. Aggódva értesültünk azokról a hírekről, melyek az esetleges szovjet megszállás várható következményeiről szóltak. Az anyagi javakon kívül a nők voltak a legnagyobb veszélyben. Az értesülések viszont azt is megerősítették, hogy a katonák általában tiszteletben tartják a templomokat. Ezért volt az, hogy a püspökvárhoz hasonlóan jó néhány plébánia is menedékül szolgát. – A Szent Imre templom is ilyen menedékhely volt? – Igen. Az akkor másfél éve felszentelt épület altemplomába még kevesen temetkeztek, a legtöbb kriptaüreg még üres volt. Plébánosunk ebbe az altemplomba hívta a plébánia fiatal lányait az esetleges ostrom idejére. Beszervezett öt-hat nyugdíjast is a védelmükre, akiknek fegyverzete csákányból és ásóból állt. Leginkább azonban abban a három idős emberben bízott, akik még az első világháború alatt, orosz hadifogságban megtanultak oroszul, és szükség esetén tolmácsként szolgálhattak. Hogy történt a majdnem tragédiába torkolló eset? – Nagyszombaton az akkori liturgia szerint, csak feltámadási körmenetet tartottunk volna. A helyzetre való tekintettel plébánosunk úgy döntött, hogy nyilvános körmenettel nem tanácsos magunkra hívni a figyelme, ezért úgy tervezte, hogy zsoltározást és egy szentségi áldást tart majd sötétedés előtt, a felső templomban. A hívek nagyrésze ott gyülekezett. A kriptában már csak néhány lány tartózkodott, egy két idős tolmács és a plébános úr. A készülődés békéjét egy megjelenő részeg orosz katona zavarta meg. A kriptába érve a hozzá legközelebb álló lányt megragadta és vonszolni kezdte kifelé. A plébánosunk akkor elébe állt és rákiáltott: „pap vagyok, nem engedem” A katona a magyar szót bizonyára nem, de a mozdulatot megértette. Előrántotta a pisztolyát és papunkra szegezte. Ő meg a reverendáját kigombolva ezt mondta. „Ide lőj, de akkor sem engedem” Az őrök eközben a pisztoly miatt mozdulni sem mertek, csak az egyikük szaladt ki az utcára, hogy segítséget hívjon. Szerencsére a templom előtt talált egy szovjet tisztet, akinek pár szóval vázolta a helyzetet, majd együtt szaladtak vissza a kriptába. Épp az utolsó pillanatban érkeztek, mert ezalatt már a részeg katona fojtogatni kezdte a plébánosunkat, aki akkor már az eszméletvesztés határán volt. A tiszt lefejtette a nyakáról a szorító kezet, majd szó nélkül elvezette a katonát. Hosszú percek teltek el, amig plébánosunk annyira magához tért, hogy megtudott szólalni, majd úgy negyedóra múlva feltámolygott a felső templomba. Az oltárhoz térdelt és ráborulva zokogott pár percen keresztül. Azután odalépett a monstanciához és néma csendben áldást osztott. Soha nem éreztük annyira a megpróbáltatásokban is köztünk lévő Feltámadott jelenlétét.
Eddig szól a történet, amely felveti azt a kérdést, ha csak Győrben történt két szinte megtévesztésig hasonló eset, vajon hány lehetett az országban? Érdemes megtekinteni Mészáros Márta filmjét: Az Aurora Boreálist.
Szelestey Margit 1979-ben dr. Szelestey Béla 1986-ban hunyt el. Mily érdekes a világ, mily kicsi az ország. Ugyanabban az esztendőben, mint Margit, elhunyt egy másik Szelestey is Gyula, aki ugyanennek a templomnak az altemplomában nyugszik, mint a fentnevezett testvérpár édesatyja, aki szintén Szelestey Gyula, de ő már 1935 óta nyugszik e kriptában. A két Gyula utolsó közös őse az 1621-ben elhunyt Szelestey Ádám Vas vármegye alispánja volt.
Idősebb Gyula, Ádám idősebb fiának Sándornak leszármazottja, a fiatalabb, Ádám legfiatalabb fiának, Andrásnak mai utódja, kik családunk evangélikus ágát képviselik. András fia László költözött Szelestéről a XVII. század végén Kisköcskre, majd az ő dédunokája László Bobára, ahol a leszármazottaik máig is élnek. Innen szóródtak szét főleg a Dunántúlra. Álljon itt egy rövid életrajz a bobai ágat képviselő Gyuláról. Melyet fiától, ifjabb Gyulától kaptam. Szikár, minthogy műszaki mérnökember írta, de egy pici képet mégis kaphatunk.
Idős Szelestey Antal és Bognár Mária szülőktől leszármazott Szelestey Gyula 1908 08. 10-én Szombathelyen született. 1940 07. 21-én kötött házasságot Németh Máriával, aki 1913 02. 10-én született Szombathelyen. Győrben éltek, ahol Szelestey Gyula nyomdavezetőként, Németh Mária, pedig fűző és kesztyűkészítőként működött. 1944-ben hívták be katonának és Franciaországban hadifogságba került. 1946-ban tért haza. 1950-ben Szelestey Gyula volt Győr első élmunkása. 1951-től a Győr-Sopron Megyei Építőipari vállalatnál dolgozott brigádvezetőként, majd munkavédelmi előadóként. Sokszoros kiváló dolgozó, végül megkapta a Munka Érdemrend bronz fokozatát. 1979-ben gyógyíthatatlan betegségben hunyt el.
A fentebb említett ifjabb Elemér bácsitól életének utolsó évében 2004-ben, ha csak szimbolikusan is sikerült átvennem a családtörténet kutatás stafétabotját. Ő már előttem húsz évvel foglakozott vele. Sajnos két találkozásunk alkalmával nem tudtunk 800 év mélyére menni, de pár általa gyűjtött adattal gazdagabb lettem. Erőt adott az a tény is, hogy egy folyamat része lehetek, hiszen tudtommal minden generációban voltak családunkból, családunk története után kutakodók. Én is már közel húsz éve űzöm az ipart, sokszor az egekig lelkesedve, sokszor elkeseredve, hogy minden erőfeszítésem ellenére, sem igazán tudom felkelteni az érdeklődést múltúnk iránt, se a családban sem a tágabb környezetemben. Itt persze nem arra gondolok, hogy fiatalok és öregek csápoljanak egy-egy előadásomon, vagy különböző kiállításaimon, évfordulós és egyéb rendezvényeimen, de az elkeserít, hogy a mai embereknek mennyire érdektelen, közömbös mindaz, amit nem ők csinálnak, aminek nincs azonnal és érzékelhetően, anyagi haszna. Erre mindig lehet indok a napi problémák megoldása az egyre nehezedő létbiztonság megszerzése és megtartása, de ahogyan sokan mondják, mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen. Eszem ágában nincs elvárni, hogy mindenkit úgy érdekeljen a történelem, eleink tettei, mint engem. Múltkor szembesültem magammal, mikor hallgattam háttérben az Egri csillagokat, hangoskönyvben. (hatévesen olvastam először, majd az évek során tizen x szer.) Véletlenül rátekintettem a véleményekre, amelyek 90%-a mindennek elmondta azokat a tanárokat, akik ezt a …-tet kötelező olvasmányként rájuk kényszerítik. Ezeken a kommenteken először vérig sértődtem, azután magamba néztem és magamba szállva ismertem fel, hogy én ugyanígy nem értettem soha, hogy a matematikával, kémiával miért keserítik meg az életemet, holott soha, semmilyen körülmények között nincs rá szükségem. Mára együtt érzek azokkal a pedagógusokkal, akik megpróbáltak mindent, de nem sikerült semmilyen módon motiválniuk.
Átmeneti megingásaim után, mindig visszatérek a szélmalomharchoz, mert hiszek abban, hogy fontos és értékteremtő az a munka, mely eleink életét nem hagyja teljes feledésbe merülni. Ez egy alapvető kötés, kötődés hazánkhoz, mely fogalom, tárgy és élőlény egyszerre, mely számomra még érték, és nem bármikor, bármire lecserélhető Gore-tex, víz lepergető, és légáteresztő polár dzseki, hogy egy kicsit kapcsolódjak a mához.
Az ősök tisztelete és megbecsülése nem hunyhat ki soha, őriznünk és védenünk kell, ahogy a történelem előtt élő ember őrizte és védte a tüzet. Csekély erőnkkel, mi a Jaákok mai leszármazottai, e szellemben próbálunk fáklyát tartani az egyre halványuló múlt, mindent elnyelő sötétjének.
Szelestey P. Attila