Kedves Tengerentúli Rokonaink!

Jáki templom szentelés 1256

Az úr 1256. esztendejének Szent György havának 23. napján Jaákon még az egerek is fürgébben rágták a lisztes zsákok sarkát. A település apraja nagyja már kakasszó óta fel s alá rohangált. Minden honnét kurjantgatások, az állatok visítása hallatszott. A forgácson tízesével hempergették a jó erdei makkon hizlalt süldőket. A disznók megperzselt szőrének kesernyés szaga lengte körül a kunyhókat, keveredve a füst és a teknőkben dagadó tészták illatával. Ökröket forgattak hatalmas nyársakon és a kis porontyok, mint siserehad száguldott egyiktől a másikig, s egymást tiporva kapkodták fel a tűzbe hullott apró darabokat. A máskülönben mogorva nehézsorsú szolgák és rabszolgák bortól pirosló arccal, fénylő tekintettel vettek részt a munkában. Ma és holnap mindenki ifjabb Kázmér ispán a nagyúr vendége az is, aki itt él az is, aki ide téved, vagy éppen hogy a jeles eseményre érkezik. Boksa a nyúlánk bozontos üstökű élénk szemű fiúcska egyik kezével a csipát törölgette a szeméből a másikkal Benedek fráter fekete csuháját rángatta meg finoman. - Apóka mi történik itt a faluban? Az apókának nevezett vékony hórihorgas barát inas fegyverhez szokott kezével megsimogatta a boglyának beillő üstököt. Magában hümmögött, milyen is az élet unokáját meg az urát egyszerre vitte el a himlő és a vén kóró mellett itt ez a fiatal, eleven hajtás. A dédunoka, aki értelmet ad az életének. A kutyafejűek pusztítása után fél karjára megbénulva, magával és a világgal meghasonulva lépett be ide a jaáki bencésekhez. Kis birtokát nekik adva lett laikus testvér. - Kis onokám holnap nagy nap lesz – tudom Szent György napja kottyant közbe a kis legény. Csiba te szólt megjátszott keménységgel az öreg – most én szólok. Igaz amit mondasz, de most még különlegesebb napra virradunk. Az új templom elkészült és maga Omodé győri püspök úr szenteli fel és itt lesz minden magyari bencések apátja Favus a Szent Márton hegyi monostorból. Akkor ezentúl már nem is a Szent Jakab kápolnába járunk, hanem ebbe a hatalmas tornyos katedrálisba nézett fel öregapjára kikerekedett szemekkel Boksa. Nem kisfiam a falubeliek ezentúl is a régi kis templomba imádják az Istent, csak a nagyuraké meg a papoké az új épület. - Nézze apó, ugrott fel egy hordóra Boksa, milyen fényes urak álltak meg Kázmér nagyurunk kőháza előtt. Annak a vörös bársony köpönyeges lovagnak egy ronda nagy fekete bölényfej van a pajzsán, ni ott a másiknak meg egy égerfa lomb. Az első a Buzád-Hahót nemzetség a második a Geregye nemzetség heraldikája. Nagyon nagy urak a Geregye nembeli Pál úr nemrég még országbíró volt. Nézd az a szakállas nagyúr Örs nembeli Mátyás úr, atyja II. András király urunk tanítója volt a Hét vezér egyikétől származtatják magukat. Földig hajolj ha ilyen cifra nagyurakkal találkozol, mert kiszámíthatatlanok. Legtöbbször észre sem vesznek, de ha mégis és valamiért megharagszanak az isten sem ment meg tőlük. Bent az udvarházban eközben folyt a lakoma. Az asztalfőn Kázmér és Márton ispánok foglaltak helyet. Jaáki Nagy Márton harmadik fia Zlaudus veszprémi püspök nem tudott eljönni, pedig aranyaival jelentősen hozzájárult az építkezéshez. Mellettük ültek az unokák, Csépán, János és Mike, majd a Beljákiak és a Sitkeiek. Tőlük balra Geregye nembeli Geregen fia Barnabás, Buzád nembeli Hahold ispán, az ős ellenségek a Héderek, Kőszegi Henrik országbíró fiai, Henrik, Iván és Péter, Telekesi Bethlen fia Imre és Tömördi Péter. Jobbra Pok nembeli Omodé püspök, Favus apát, Benke fia Ábrahám ispán, Osl nembeli Herbord ispán. Aztán Osl szörényi bán fiai Benedek, Jakab és Osl. Az asztal végén a vasvári várjobbágyok, Csói Pál, Herény nembeli Bana a vasvári várnagy és a többiek. A püspök asztali áldása után megkezdődött a lakoma. De vidáman vannak a nagyurak, morogta Bana a mellette ülő Pálnak. Tudhattad volna, hogy holló a hollónak nem vájja ki a szemét. Herbord ispán a saját atyjafiait nem fogja megrövidíteni, persze, hogy a kiküldött királyi bizottság nekik adott igazat. Guba a gubához nemes a nemeshez húz. Mi várjobbágyok otthon a királyi várban urak vagyunk, de kint már csak szolgák. Ne morogjatok már ott hátul, ma ünnepelünk, vigadjatok – szólt borgőzös hangon a házigazda. De széles kedve van szomszéd, csak úgy dagad a melle, hogy kész lett végre a kis templomocskájuk – szólt a már kissé kapatos Kőszegi Iván. Hirtelen csönd lett, mindenki Kázmér ispánra nézett. A Jaákok keze kardjuk markolatát kereste. A büszke nagyúrnak kidagadtak a nyakán az erek, halántékán lüktetett a vér a kezével úgy megszorította az öreg tölgyfa trónus karfáját, hogy az megnyikkant. Hangja vészjóslóan halkan és rekedten verődött vissza a vastag falakról. Talán még a falba tűzött szurokfáklyák füstje is visszahúzódott. Na, ide figyelj Te – nyelt egyet, Te Iván. Őseink Nyugatról jöttek, mi Géza fejedelem hívására, ti II. Géza királyéra, együtt védtük a szép magyari hazát. Mi megépítettük itt Jaákon több mint száz éve templomunkat, ami már elpusztult. Márton nevű ősünk 1141-ben a Zala vármegyei Csatári monostort. Aztán Csépán bán felépítette a pornói monostort, Beljákon felépítettük a Szent Mihálynak szentelt monostort. Zlaudus fivérünk megépítette Tátika és Rezi várát, én a fiammal építem Rohonc várát. Eközben ti folytonosan raboltatok, fosztogattatok és gyilkoltatok. Szegény jó atyánk a templom építtetője nem érhette meg ezt a napot. Nem kis részben köszönhetően, az állandó csetepatéknak, amit ti okoztatok. Na, most már elég dobbantott Iván és úgy ugrott fel, hogy a falnak csapódott a nehéz tölgyfa szék a kutyák vinnyogva iszkoltak mögüle. Most a Héderek szorongatták kardjuk markolatát. És mi nem csináltunk semmit? Ott van Németújvár, Kőszeg és a többi isten tudja hány várunk. Ti csak a földet művelve gyarapodtatok? Hány száz marhánk tévedt hozzátok nem jószántukból, hány falunkat perzseltétek fel, hány malmunkat döntöttétek össze? Uraim emelte fel a kezét Omodé püspök. Mindenkinek van sérelme az Úr a mi bűneinkért halt meg és megbocsátja a megbánt bűnöket, felejtsétek el, ami történt megtörtént. Az dobja az első követ a másikra, aki sohasem hibázott. A józan szavaktól kissé lehiggadtak az ellenfelek bár belül forrt a méreg. - Az utolsó pillanatban avatkoztál közbe, még egy minuta és egymásnak esnek. Ez a két család tűz és víz, sohasem fog kialudni az egymás iránti gyűlöletük. – hajolt bizalmasan Favus apát a püspökhöz. Egyformán magasan kezdték, de a Kőszegiek vagyis a Héderek vagy ahogy még emlegetik őket a Wolfer fiak a Jaákok fejére nőttek és nem hiszem, hogy megfordul, valaha a kocka. – Tudsz valamit Zlaudus püspökről – fordított a szón Omodé. Miért nincs itt mikor atyja mellett az ő jövedelmeiből épült a templom. Esztergomban van az érseki zsinaton, Balázs Zalavári apát panaszt tett ellene, hogy nem csak apátságát, de több misés papját is zaklatja. Zlaudus azzal érvel, hogy több egyházmegyéjéhez tartozó papját jogtalanul Zalavárhoz csatolta az apát. A veszprémi püspök úgy tudom vesztésre áll, mert Balázs apát az éves zsinatán résztvevő plébánosokat hívta tanúnak Esztergomba. Ott van a komári, karosi, kolosi, szabari, radai, rokolyáni, pacsai, igriai és rajki plébános is. Nem féltem én püspök társamat, helyén van a szíve. Nemrég egy tatai malomért visszaszerezte az összes zalai és kéri dézsmakerületek vicessimáját a vajki premontrei préposttól. Látod a templomok mellett már két várat is felépített. Tevékeny ember méltó követője atyjának a Jaákok Nagynak nevezett Mártonának és az általa oly sokszor emlegetett dédapjának, Mike nádornak. Egy színarany áldozó kelyhet küldött velem súgta Favus apát. Hirtelen hangos kutya ugatás, majd éles vonyítás hasított a levegőbe. – Bölény ne te ne, kiáltotta Márton úr és az öreg komondor, ha vonakodva is elengedte a mancsa alatt nyüszítő kopókat. A teremben szanaszét dobált csontokon marakodtak össze. A cupákok nagy része majdnem színhús volt, hiszen a főúri lakoma rengeteg fogásból állt és egy- két harapás után már a következőt kóstolták. Mint a gazdáik úgy marakodnak - mormolta Bana. Nagy Márton unokája a fiatal legényke, Mike lépett a kivénhedt, de még mindig harcias ebhez és megvakargatta a füle tövét. Jól van öreg, tudom nehéz megszokni, hogy már nem te vagy a kedvenc. Gazdád a nagyapám már több, mint fertály éve halott, nemsokára te is követed. Helyette is nézd meg az új templomot és tiszteld meg valamelyik sarkát - mosolyodott el gyér bajusza alatt a siheder. Jól szétszóródtunk - fordult rokonaihoz Kázmér ispán. Épp a minap számoltam össze, több mint ötven birtoktestünk van Vas, Zala és Sopron vármegyékben a távol esőkről nem beszélve. Ebed fiak fenn északon, mi lent délen, Terestyénék, Csunáék, Artunáék meg középen. Lőrinc fiai Szabolcs, Marcel és Sándor a Rába túl partján, Sitkén vertek gyökeret. Remélem, nektek sem kell már küzdeni Szelestéért. - szólt oda Csunának. Nem volt könnyű dolgunk File bán ellenében, a király kegyeltje, de bebizonyítottuk, hogy ez régtől fogva a mi földünk és nem elajándékozható, királyi várföld. – Zalandot sem akarta Béla urunk elfogadni püspöknek. Imre után, csak lefelé megy szerencsecsillagunk. Omodé püspök és Favus apát felálltak, elnézést kérünk az uraktól, de távoznunk kell. - Ellenőriznünk kell, hogy elkészült e az oklevél, holnap a felszentelés után megtartjuk az eskü tételt is. Éjszaka a nagy ünnepre való tekintettel vigiliát tartunk a szerzetesekkel. Dicsértessék a Jézus Krisztus szólt a házigazda és a püspök feléje nyújtott kezén megcsókolta a halászgyűrűt. Mindörökké Ámen – és a két egyházfő távozott. A monostor író csarnokában Bonifác perjel az apát helyettese fogadta őket. Kész van mind a két oklevél? – nézett kérdőn a püspök. Az alapító okirat már a múlt hónapban elkészült, csak a díszítést végezte még Hugó atya a képírónk. Az Oslok és a várjobbágyok közötti birtokjogi végzést tartalmazó oklevélen is megszáradt már a tinta. Küldj azonnal az írnokért, hallani akarom a végleges szöveget, mielőtt rátesszük a pecséteket. Rövid miatyánk múlva, Mihály fráter gyors csoszogása vízhangzott a folyosón. Itt vagyok püspök atyám – lihegte – kész az oklevél - lobogtatta a vékony bőr hártyára írt levelet. Óvatosan te, emelte meg kissé hangját, Fávus apát. Elszakad és nem lesz idő újra írni. – olvasd szólt türelmetlenül Omodé püspök és kényelmesen hátradőlt a trónnak is beillő karosszékbe.

1256 Szent György napján napfelkeltekor a szerzetesek karának mély zümmögése hallatszott, a vigilia végére értek. Midőn a nap felbukkant a keleti égbolton a dicséret imájának utolsó szavai peregtek. A szerzetesek az átvirrasztott éjszaka után, vöröslő szemekkel, kissé meghajlott vállakkal, de a nap izgalmától meg- meg borzongva, hagyta el a közös ima helyét. Ébredj Boksa, rázta meg finoman, dédunokája vállát Benedek fráter. – mi történt, rezzent föl a kis kamasz. Egész éjjel egy sárkánnyal küzdöttem, mint védő szentünk, Szent György- rebegte félálomban Boksa, de közben szaporán kapkodta magára bő gatyáját és ingét. Siess, mert rengeteg dolgod lesz ma. Át kell kenned olajjal a sarukat és a cingulumokat. Segítened kell a virágokat behordani a templomba. A rózsákat a déli bejáraton keresztül vidd be, ami a kolostor kerengőjéből nyílik. Azután ki tudja még mi minden feladatod lesz, no szedd a lábad. A faluban soha nem látott módon pezsgett az élet. Mikoron a nap elérte az öreg hársfa csúcsát a menet elindult a már egész Dunántúl szerte híres portálé felé. Jézus és a tizenkét apostol türelmes várakozással figyelte, hogyan veszik birtokukba az emberek az ő várukat. A díszes körmenet háromszor kerülte meg az új katedrálist, mielőtt betértek volna a szentélybe. A tizenkét oszloppal tagolt főbejárat nyugat felé nézett várakozással az új felé a fő oltár keletre ahonnan az ősök és az apostolok érkeztek. Elsőként Omodé püspök lépett be, majd őt követte Favus a Jaáki apáttal és a Jaák nemzetség tagjaival a monostort és templomot építtető kegyurakkal. Mögöttük, hosszú sorban a nemes urak, Geregyék, Oslok, Buzádok, Héderek, Nádasdiak, Kővágó Örsök lépkedtek. Prémmel szegélyezett aranyozástól zsúfolt bársony köntöseikben, kezükben tartva medvebőr, arany bogláros süvegeiket. A nagyasszonyok aranyozott, gyöngyös főkötőkben a kisasszonyok pártában, köntöseik alatt a legfinomabb keleti és velencei selymekben. Nyakukban falvakat érő gyönyörű ötvös remekek, német földről, Prágából, Itáliából. Lábukon a legfinomabb bársonysaruk, gyönggyel, arannyal kivarva. Őket követték a kisebb hatalmú uraságok csoportja a Herényiek, Csóiak, Thömördiek, Telekessiek, a Csém nembeliek és a többiek. A pórnép már nem fért be a templomba, de a nyitva hagyott kapun keresztül részt vehettek a szent misén. Tarka sokaság gyűlt össze. Többnyire a környékről érkeztek, de voltak itt Zala és Veszprém vármegyékből is, de még a szomszédos német földről is kitűnve egyenes szabású dísztelen fekete ruháikkal. Egy- egy kisebb felbolydulás jelezte, hogy a bugyellárisokra specializálódott léhűtők is halásznak a zavarosban. Nem kis számban ültek, álltak, feküdtek a koldusok, rongyaikba burkolózva, némelyik fertelmes bűzt árasztva maga körül. Legtöbbjük nyomorék, vagy csatában vesztve egy- egy végtagját, szeme világát, vagy a robotban megnyomorodva, vagy nagy járványokat ily módon túlélve. Legtávolabb kis csengőiket rázva a keresztesek által keletről behozott nyavalyában szenvedők a leprások kis csoportja ácsorgott egymást támogatva. Az eleven hús nehéz szaga lengte körül őket. A monostorból egy fiatal novícius, lepényt és gyümölcsöt vitt nekik, amelyet egy batyuba kötve dobott oda messziről, majd sietve távozott. Eközben három- négy darabont megindult feléjük, hosszú dárdáikkal. Szegény ördögök helyzetükkel tisztában léve, tőlük telhető döcögős lépteikkel meglepően gyorsan távoztak az erdő irányába. – közben a templomban lassan mindenki elfoglalta a helyét, a szentélyben az Úr asztalánál középen Omodé püspök, két oldalról a Jaáki és a Szent Márton hegyi apát állt, mögöttük a bencés szerzetesek fekete reverendájukra húzott kukullában. Mellettük fehérben az Özséb remete kanonok által küldött pálosok, szürkében a ferencesek álltak imára kulcsolt kézzel. A padokban, szigorú sorrendben a társadalmi helyzetüknek megfelelően, rang szerint ültek az előkelők. A templom kegyurai a Jaákok fent a portálé feletti karzaton foglaltak helyet. Kázmér és Márton ispán családjukkal a kőfalba faragott stallumokon ültek a Beljáki rokonság a bársonnyal bevont padokon foglaltak helyet. A fiatalok alig bírtak magukkal, nyakukat nyújtogatták, úgy próbáltak helyezkedni, hogy lentről minél jobban lássák őket. Ők még nem tanultak bele, hogy a név dicsőségéért meg kell küzdeni, ők beleszülettek és serdülő korukra jellemzően, csak a csillogást a feléjük áradó tiszteletet látták. Elég legyen már szólt szinte egyszerre, Kemény öccseire Radnótra és Jákra és Csuna fiára az örökmozgó Jovánra. Kázmér és Márton ispán arca feszültséget sugárzott. - Végig pergett előttük atyjuk küzdelme, míg ez a templom felépült. Anyjuk mesélte még pici gyermekkorukban, hogy atyjukat mennyire megviselte unokafivérének tette, midőn a pornoi monostort elajándékozta. Állandóan azt hajtogatta, hogy az a nemzetség,akinek nincs monostora eltűnik a süllyesztőben. A Beljáki kisebb monostor nem elégítette ki az ő nagyra törő vágyait. Így kezdte aztán el ezt az épület együttest, olyan tervekkel, amik aztán meghaladták erejét és felőrölték egészségét. Többször módosítani kellett a terveket, legnagyobb arányban a tatár dúlás után. Ennek ellenére sem egyezett volna bele soha, hogy a fő hajó mennyezetét sík faborítással zárják le a faragott kő ívek helyett. Zlaudus testvérünk is sokat segített, de püspök létére is inkább várakat épített. Igaz én is inkább a rohonci várra költöm a jövedelmeimet - fejezte be gondolat menetét Kázmér. - A nagy csendben, minden szem a szentélyre szegeződött. – Békesség veletek – szólt csengő hangon a győri püspök – és a te lelkeddel - zúgott a hívek válasza. – Bánjátok meg bűneiteket – zengett újra Omodé szava. Mély csend borult az ünneplő tömegre, mindenki magába fordulva vizsgálta lelkiismeretét. A kolostor kertből betévedt méhek és darazsak döngtek csak, bemutatva rep tudásukat, ahogy zuhanó repülésből, bukófordulókat végeztek a szűk ablakokon beszűrődő éles fénypászmákon. A vibráló fényben a mellüket verő és meakulpázó hívek ritmusára rezegtek a porszemek. A szerzetesek kórusa éteri magasságokba emelte az áhítatot. Az öles falakról visszaverődő gregorián dallamok hallatán sokan megborzongtak. Az evangélium felolvasása után - zúgott az áldunk Téged Krisztus. A kenyér felajánlása után a bor felajánlása következett. A gyönyörű, ékkövekkel kirakott arany kelyhen megcsillant a fény. A püspök és a két apát fogadta az áldozásra járulók hosszú sorát. A bent tartózkodó kiváltságosok után, a kint tolongó népet is megáldoztatták és hosszú-hosszú időn keresztül, csak két szót lehetett hallani: Krisztus Teste, Krisztus teste…. Eközben mindenki megcsodálta a főoltár freskóját a sárkányt legyőző Szent Györgyöt. A gyermekek közül többen megijedtek a sárkány vérfagyasztó tekintetétől, nem beszélve a az oszlopfők és zárókövek furcsa és rémisztő figuráiról. Kifelé menet a déli torony nyugati falán az építtető Jaáki Nagy Márton temetési menete a menybevitel és az utolsó ítélet angyalai lebegtek. A felszentelés következett, amelyet a három egyházfő végzett.
A szentelt víz csillogó gyöngycseppjeit szomjasan itta be a frissen vakolt homokkő, kis foltokkal szeplősítve a hatalmas síkokat. Először szólalt meg az új templom harangja, összevegyült a hálaadó Te Deum dallamával. A hangok elkúsztak az emberek feje felett, el a házak, erdők, mezők felett és hirdették közelnek - távolnak, hogy itt a magyarok nemcsak hogy letelepedtek, hanem Európa előszobájaként, hozzájárulnak az egyetemes keresztény és emberi kultúra értékeihez, annak megőrzéséhez és tovább viteléhez.

1256. április 25.

Szent Márk evangélista ünnepén midőn a jaáki monostor felszentelésén vettünk részt.

Amadé Isten kegyelméből győri püspök, Favus isteni könyörületből a Pannónia Szent Hegyén lévő Szent Márton monostor apátja, Benkefia Ábrahám ispán minden krisztushívőnek, aki ezt az oklevelet látja, üdvöt az igaz Üdvözítőben!

Tudja meg közönségetek, hogy mivel urunk Béla, Magyarország kiváló királya azért tett meg bennünket bírákul és vizsgálóknak, hogy a váraktól jogtalanul elidegenített földeket a különböző vármegyékben visszavegyük és visszaadjuk, ezért többek között Csói Pál, Bana, Belcus fia Simeon, Regue fia Benedek és a többi vasvári jobbágy Osl bán fiait: Benedeket, Jakabot és Oslt megidézték a mi jelenlétünk elé, hogy visszaköveteljenek tőlünk egy Ol nevű, egy ekére elegendő földet, mivel azt állították, hogy az jogilag a váré. A fent mondott nemesek erre azt válaszolták, hogy maga az a föld, amelyet Olnak neveznek nem a váré, hanem az ő örökölt földjük volt mindig és azt ők maguk is régtől fogva békében birtokolták. Mi pedig minthogy figyelembe vettük, hogy bírótársunk Herbord Ispán segített rokonainak: Osl fiainak, mivel jobban ismerte vagy ismerhette az igazságot, vajon az a föld jogilag a várhoz, vagy a fennmondott nemesekhez tartozik-e ezért az említett Herbord ispánnak, Móric fia Györgynek és az említett Jakabnak esküt ítéltünk. Ők a számukra kijelölt időpontban, tudniillik Szent Márk evangélista ünnepén, midőn a jaáki monostor felszentelésén vettünk részt, letették az esküt annak bizonyítására, hogy a mondott föld Osl előbb mondott fia öröklött birtoka és mindig az is volt. Ezért mi a fent mondott várjobbágyoknak ebben az ügyben csendet parancsoltunk és a gyakran említett földet a már mondott nemeseknek úgy, ahogy régtől fogva azt birtokolták, meghagytuk örökre békés és zavartalan birtokában. A dolog tanúságára adtuk ki ezen oklevelünket pecsétjeink erejével megerősítve az Úr ezerkettőszáz-ötvenhatodik esztendejében.

Az oklevelet hártyára írták, hárman erősítették meg hártyacsíkra függesztett pecséttel, melyek közül azonban csak egy maradt meg: Amadé győri püspöké. Az ovális pecséten jobbjával áldást osztó, baljában pásztorbotot tartó, süveges főpapi alak látható, körirata: AMADÉ ISTEN KEGYELMÉBŐL GYŐRI PÜSPÖK.

A Vidos család levéltárával a MOL-ban őrzik.    Érszegi Géza fordítása

Jáki oroszlán
Jáki Nagy Márton
Isten hozta Vas megyében
Jákfa-Terestyénfai kereszt
Temetési siratók freskó
Jáki templom portáléja
Jáki Nagy Márton és rokonsága freskó
Jákfai templom
Bobai evangélikus templom
Thúry György lovaggá ütése (Szelestey László 1939-1991 festménye)